Volt idő, amikor minden nap ugyanúgy indult és ugyanúgy ért véget. Reggel felkeltem, elmentem dolgozni, a munkahelyemen megtettem, amit elvártak tőlem, majd hazamentem. Kívülről nézve rendben volt az életem, de belül mintha semmi nem mozdult volna.
Egy idő után azonban megszületett bennem egy kérdés: „Biztos, hogy az a valaki, aki ezt az életet éli… én vagyok?” A kérdés visszatért újra és újra. Ki vagyok én? És ahogy telt az idő, már nem tudtam nem figyelni rá.
Sokáig azt hittem - és reméltem - , hogy a válasz majd könyvekből, különböző önsegítő módszerek által vagy szakemberek segítségével érkezik meg. Elkezdtem megerősítéseket mantrázni, vizualizáltam a vágyott jövőt (akkor még nem is tudtam igazán, mit akarok), próbálkoztam meditációval, hanganyagokkal, jártam családállításra, egyik önismereti eszközt a másik után próbáltam ki.
De valami mindig elmaradt. A valódi érintettség. A bensőm rezdülése. Mintha minden módszer csak körbejárná azt, ami igazán számít, de nem érintene meg igazán.
Természetesen nem jöttek az eredmények, a „teremtéseim” nem váltak valóra. A lelkesedésem alábbhagyott. Tudtam, hogy az önismeret nem gyors folyamat, de egyre fáradtabb lettem a keresésben.
Aztán egy csendes napon, amikor már nem akartam megoldani magam, csak békén hagyni, valami megmozdult bennem. Egy halk, mélyről jövő hang végre eljutott hozzám. Nem egy új módszert ajánlott, nem is egy újabb gyakorlatsort, hanem csak azt kérte, hogy figyeljek már végre befelé. Magamra.
Ez a hang vitt el hozzá: a kicsi énemhez, ahhoz a kislányhoz, aki a felnőtt életem mélyén várt rám. Az első belső gyermek meditáció nem volt felemelő. Mélységesen fájt. Rázott a sírás. Öleltem magam, és éreztem, hogy valami végre igaz. Mintha megtaláltam volna azt, aki mindig is hiányzott.
És innen indult minden.
A programjaim nem elméletekből születtek, hanem ebből az élményből: amikor végre elkezdtem meghallani magamat. Ez a belső fordulat indította el az utat a testemhez, az energiáimhoz, a saját történetemhez és végül a nőhöz, aki ma itt van.
